A hely szokványos volt. Egy parányi szoba, a közepén dohányzóasztal, hamutál, néhány újság. Minden érintetlen, csak díszlet a jelenethez. A termett felülről érkező szórt fény világította be. Két fotelben ültek.
     Egy fiú, szemben idősebb beszélgetőpartnere. Egyáltalán nem voltak szokványos páros. A fiatalember tízes éveinek az elején járhatott, közte és a másik között tíz-tizenöt év lehetett a korkülönbség.
A tizenévesen laza, korához illő ruházat, bár kicsit extrém kivitelben; a farmernadrág legalább három számmal nagyobb volt a kelleténél, a szemei kifestve, a haja feketére festett szénakazal, néhány gyűrű, testékszer a szemöldökében. Valahogy mégis szelíd benyomást keltett, lágy arcvonásaival nem volt fenyegető, inkább a kreatív jellemét hozta napvilágra. A lábait szinte teljesen maga alá húzta, már-már magzatpózban ült. Leginkább tekintete hangsúlyozta személyiségének energikus és alkotó mivoltát, tele volt fénnyel és értelmes elevenséggel, alig lehetett belenézni, nem úgy, mint a hasonló korúaknál szokott lenni, akiknek jószerével nincs semmi a szemükben.
     Az idősebbtől nem egy karnyújtás, hanem egy egész világ választotta el. Ugyancsak sötét haj, és sötét szempár. Megjelenése nem csak ápoltságot sugárzott, az a partnerén is érzékelhető volt, inkább egyfajta zavarba ejtő precizitást, azt a fajta pontosságot, ami már egy határon túl félelmet kelt a másikban, céljának megfelelően.
Öltönyt viselt. Konzervatív, már-már múlt századi szabással. Nem állt idegenül rajta, és még inkább feszesebbé tette testtartását, pedig kényelmesen hátradőlve, keresztbetett lábbal ült. Az ő szemei mélységesen mélyek voltak, fürkészők, mégis olvashatatlanok.
Amikor az idősebb beszélt a hangja kellemes volt, tekintete figyelmes és érdeklődő, ennek ellenére volt a szavaiban valami távolságtartás, hűvös kimértség, olyasmi, mint amikor nem az anyanyelvén beszél az ember.
     A fiú érdeklődve hallgatta, bár általában ő beszélt többet, a másik jobban szeretett kérdezni. Ha ő beszélt gyorsan elragadta a gondolat heve, könnyen és széles mozdulatokkal gesztikulált, nem volt benne semmi teátrálisság. Nem úgy a másiknak, minden mozdulat, minden megejtett hangsúly céllal, és okkal volt ott, ahová tette. Gyakran a fiú is érzékelte ezt, és elleste.
     Az idősebbnek el kellett ismernie a másik tanulékonyságát. Intelligens volt, kiváló empatikus érzékekkel. Mondhatni művészlélek, de mint ilyen, álmodozó. Ha megmutatod neki az álmát, és elérhetővé teszed számára, akkor a kezedben van. Nem is beszélve arról, hogy még gyermek volt, akármennyire is érett, de gyermek.
     A beszélgetés kezdett egyre rövidebb mondatokból állni, lassan-lassan fogytak a kérdések, és csak az idősebb beszélt. Hagyott magának időt. Már megfonta a hálót, csak meg kellett rántania. Az egész folyamat félelmetes volt. Borzongató. A tekintete elnyelte a vele szemben ülőt, a szavai ráérős lassúsággal fonták be a lelkét, és elindította egy úton, ami félő, hogy csak lefelé vezet, kanyar és kitérő nélkül.
     Neki azonban ez nem volt elég. Azt akarta, hogy az ifjabb megmentőt lásson benne, valakit, aki erőt ad neki, valakit, akiben hinni lehet. Kegyetlen volt.
De nem a fiú volt az áldozat. Nem csak. Eszköz volt. Cserébe viszont kapott valamit. Ez egy alku. Ha valaki nem tud üzletet kötni, akkor magára vessen. Amennyiben elég ostoba, hogy nála ezerszer tapasztaltabbal játszik ilyen veszélyes játékot, nem csodálkozhat, hogy veszít. Mégis. Volt neki választása. Az idősebb manipulálta, ez tény, de meghagyta neki a választás jogát. Az igazi áldozatok nem választhatnak. Őket csak kizsákmányolják. Ők a lényeg.
Lassan a végéhez közeledtek.
– Biztosan meggondoltad barátom? – kérdezte az öltönyös.
– Igen – a fiatalabb hevesen bólogatott.
– Helyes. Ismered a feltételeimet, és a korlátaidat. Ezeken belül azt tehetsz, amihez csak kedved van. Légy okos, figyelmes, és türelmes. Legfőképpen az. Szükséged lesz rá.
– És a többiek? – aggodalom a másik hangjában, de valahogyan nem olyan őszinte, mint amennyire beszélgetés elején lett volna. – Velük ne törődj, majd gondoskodom róluk. Csak magaddal foglalkozz.
Tartott egy kis szünetet az idősebb. A tekintete elrévült egy picit, mintha azon gondolkozna, hogy nem felejtett-e el valamit. Pár másodperc múlva folytatta mondandóját.
– Mennem kell. Még kétszer foglak meglátogatni téged. Egyszer, amikor a csillagotok magasan ragyog, és egyszer, mikor a szakadék szélén álltok. Próbáld úgy alakítani az életedet, hogy az előbbi minél hamarabb, az utóbbi annál később következzen be.
– Tudom, hogy nem tart sokáig.
– Tessék? – kérdezte kicsit meglepetten a másik.
– Tudom, hogy hamarosan találkozni fogunk. Harmadjára is.
– Nos, ez attól függ, hogy hogyan alakítod az életed, minden csak rajtad múlik. Ha nagyon ügyes vagy az is meglehet, hogy soha többet nem látsz.
– És, ha látni akarlak?
Az öltönyös nem tudott mit kezdeni ezzel a kérdéssel.
– Akkor nagyon rossz befektetésnek fogsz bizonyulni – gunyoros mosoly.
– Te jobban megismertél ezalatt a pár perc alatt, mint bárki más valaha is fog, főleg ezután.
– Meglehet, de sajnos az eddig rólad kialakított véleményem drasztikusan romlani kezd.
– Miért vagy ilyen őszinte?
– Az egyesség megszületett. Eddig sem hazudtam neked, de most már még csak szépítenem sem kell. Tudod, rólunk azt hiszik, hogy a céljaink eléréséért hazudni szoktunk. Ez nem igaz. Mindig igazat mondunk, ti vagyok, akik ámítjátok egymást és önmagatokat.
Az idősebb közelebb hajolt a fiatalabbhoz, és mélyen a szemébe nézett, a másik szinte elkábult a tekintettől, ami félelmetes erővel kezdte lerángatni az álarcait, nem hagyva mást, csak a meztelen lelket.
– Az önsajnálat nagyon stílustalan dolog. Nem te vagy az egyetlen, sokan vannak rajtad kívül. Keveseknek adatott meg annyi minden, mint neked, ezt tanuld meg értékelni, de be kell látnod, hogy semmit sem kapunk ingyen. Jól színészkedsz. Képes vagy másokat rávenni arra, hogy a te akaratodra hajoljanak, karizmatikus vagy, és van személyiséged. Ha nem lenne így, akkor nem kerestelek volna fel. Nemsokára meg fogod tanulni mindezt kihasználni, és rá fogsz arra is jönni, hogy mi miért nem hazudunk soha.
Sóhaj az idősebbik részéről, elengedi a fiatalabbat a tekintete béklyójából.
– Valójában nekem mindegy, hogy mit teszel, ez személyes tanács volt. Vigyázz magadra, ha tudsz!
– Megpróbálom – mondta a fiú beletörődően.
– Ó igen, még valami.
– Micsoda? – kérdezte a fiatalabb. Remélte, hogy még egy kicsit tovább nyújthatja a beszélgetést.
– A helyedben szűkebben hordanám a nadrágomat.
     Azzal idősebb felállt, majd távozott. Nem nézett a fiatalabbra, nem fogott vele kezet, még csak nem is intett felé. A fiú viszont sokáig nézte őt. Ahogy feláll, kimegy az ajtón, és a hűlt helyét a fotelban. Az éles szemű megfigyelő észrevehette, hogy megváltozott a tekintete.
A pillantását addig uraló fény és ragyogás vesztett egy szikrányit az erejéből.